Vannak olyan dolgok, amit nem érthet meg akárki. Hiszen az ember nem szakadhat 100 felé, és hallhat, láthat, érezhet át mindent. Ez olyan, mint pl.: a „120km/h-s túró”… vagy a „kék a felleg!”. Nem ismeritek, igaz? Hát persze, hogy nem… Hiszen csak az ismerheti, aki hallotta, aki látta, aki átélte…

De ha mégis hallanánk egy ilyet, csak úgy belecsöppennénk az egésznek a közepébe, nem is tudnánk vele mit kezdeni hirtelen. Mint a következő történet… Én ha hallanám, azt hinném, csak egy szép mese. Ha látnám, azt hinném, csak egy szép álom. És ha átélném? Nos, azt fel se bírnám fogni! … Mindenesetre valami ilyesmi történt velem is… Hallottam a hallhatatlant (lol), láttam a láthatatlant és átéltem az átélhetetlent (mostmár tényleg lol)… Annyira hosszú és bonyodalmas az egész, hogy inkább az elejéről kezdem el…


Egy átlagos nap… Egy átlagos, unalmas nap egy átlagos unalmas fizika órán. A tanár a tábla előtt állva ír… és ír és ír és ír… Nem unja meg. A többiek egy percre se méltatják. Nem izgatja őket a fizika rejtelmei. Nem csodálkozom. Elkezdődött az utolsó visszaszámlálás. Már csak 5 nap van a suliból és kitör a nyári szünet. Mindennek vége. Vége lesz a fizika óráknak. Vége lesz a tanulásnak. A háziknak. Egy darabig biztosan.
-          Még mindig van 20 perc. – ásítottam a telefonomra pillantva - Ezt nem hiszem el… Az előbb is ennyi volt…
Fullasztó hőség. Szeretem a nyarat, szeretem a meleget, de egy 40 fős osztályban kicsit nagyon meleg tud lenni a nyár. Még akkor is, ha az összes ablak ki van nyitva. 19 perc… de lassan telik az idő! Kinéztem az ablakon. A határtalan kék ég, a zöld fák, a fűben a sárga pitypangok… imádom ezt a látványt. Meg persze a betonházakat, a kocsikat, a hatalmas betonlámpákat… Igen, ez hozzá tartozik egy tipikus város képéhez. Betonház… az egyik ablakból egy szőke fiú nézelődött. Rikító haja tűnt fel. Szinte valótlanul rikító szőke haja volt. A ruhája se volt mindennapi. De nem is a ruháján lepődtem meg annyira. A következő pillanatban megfordult, majd egyszerűen kiugrott az ablakon. Néztem néztem ahogyan zuhan, majd hirtelen eltűnt.

Egy percig arra gondoltam, hogy hívnom kéne a rendőrséget. Vagy a mentőket. Vagy akárkit. A srác ahogyan jött, olyan hirtelen el is tűnt. Visszanéztem az ablak felé. Senki sem volt ott. Ugyanúgy nyitva állt, mint előtte. A járókelők sem zavartatták magukat. Mintha semmi sem történt volna.

Zavartan visszapillantottam a tanárra. Még mindig ugyanazon az ábrán rajzolta a vonalakat, mint eddig. A többiek ugyanúgy nem figyeltek rá.
-          Mit tennél – fordultam oda padtársamhoz, - ha azt látnád, hogy valaki kiugrik az ablakon?
-          Hívnám a mentőket. Mért?
-          Azt hittem, az előbb ki akar valaki ugrani a szemközti házból… ott a nyitott ablakból, látod?
-          Senki nem akar kiugrani onnan. Rémeket látsz… emózol???
-          Nem, nem szándékozom.
-          Helyes. Talán akkor csak megártott a nemlétező agyadnak a fizika… meg a meleg.
-          Lehet…
-          Ne gondolkozz! Megárt.
-          Csak Neked.
Mielőtt válaszolhatott volna, ki is csengettek. Mindenki rohamosan összepakolt (már akinek volt valami a padján), majd szinte el sem köszönve kimentek a teremből. Szandi elköszönt, majd a belváros felé indult. Én a magam ráérős tempójában pakoltam, mivel a buszom majdnem 5 percenként jött, és nem is lakok túl messzire a sulitól. Persze mielőtt a buszmegállóba mentem volna, átsétáltam a másik oldalra, ahonnan a srácot láttam lezuhanni. Semmi nyoma nem volt annak, hogy ide bárki is becsapódott volna. Felnéztem, majd le, majd megint fel. Sehol semmi szokatlan. Rajtan kívül. Csak én vagyok ennyire bolond, hogy ilyesmit lássak. Magamban mosolyogtam a saját hülyeségemen, majd elindultam hazafelé.

Hazaérve a szokásos illat fogadott. Az otthon illata. És a szobámban pedig az én illatom. Mindig is próbáltam valamilyen illathoz hasonlítani az enyémet, de leginkább a pitypang és a citrom illatával tudtam volna megközelíteni. De én szerettem. Hozzám tartozott. Valami, amit biztosan a magaménak mondhatok. Ilyen senkinek sincsen. Bevetettem magam az ágyamba. A fejemet belefúrtam a párnámba, és magamba szívtam kellemes illatát. Otthon. Nyugi. csend…
-          Wáááá, itt az ideje zabálni egyet! – ugrottam fel hirtelen az ágyból, és már futottam is kifelé a konyhába.
Mire kiértem, és elővettem a szükséges eszközöket a szendvicskészítéshez, valaki kopogott az ajtón. Amit kissé furcsának találtam, de nem tetethetem magam halottnak, így lassan odasétáltam, és kikukucskáltam a lyukon*1. Sehol senki.
-          Éhes vagyok és hallucinálok. Éhes vagyok és hallucinálok… - ismételgettem magamban, miközben visszafelé mentem.
Újra kopogás. Sóhajtottam. Most tényleg kopognának? Nem néztem ki a lyukon, hanem egyből ajtót nyitottam. Senki sem állt ott. Csak a hideg jött be a pincék felől*2.

Bosszúsan visszazártam az ajtót, mondván, hogy aki be akar jönni, az nyissa ki kulccsal, engem meg hagyjon békén mindenki. Komótosan visszatértem a félig elkészített szendvicsemhez, és ugyanolyan lassan meg is ettem. A konyhában ülve kék-zöld fények verődtek vissza a szobám fehér ajtajáról.
-          Bekapcsolt a laptop… - gondoltam szórakozottan.
A tudatom legesleghátsó részében éreztem, hogy valami azért nincsen teljesen rendben, de nem akartam bevallani magamnak. Mintha nem láttam volna semmit sem, elhaladtam a szobám előtt a szüleim szobájába tartva némi nasiért. A markomban egy adag ropival nagyon lassan, fülelve elindultam visszafelé a szobámba. Mosolyogtam magamban, hogy mért nem merek bemenni a saját szobámba, amikor senki sincs otthon rajtam kívül.

Mély levegőt vettem, és beugrottam a szobám ajtaján*3. Mint a filmekben, csigalassúsággal elfordítottam a fejem az ágyam felé. Átfutott az agyamon a menekülés lehetősége, és az, hogy majd max a betolakodó arcába szórom a ropimat.

De nem láttam senkit sem. A laptop kikapcsolva hevert az ágyon. Semmi sem mozdult. Nem is lett volna minek mozdulni.
-          Mégis mi a fenét vártam?! Hogy rámtámadnak a plüssállatok?!?! – nevettem.
Macsek Mihály*4 feje felém fordult. Nem csak felém fordult, hanem lassan előre dőlt.
Kiesett a ropi a kezemből. Azt hittem rosszul látok…

*1 Arra a kis lyukra gondoltam... Jaj kukucskálólyuk ^^ Jobban nem tudom kifejezni :D
*2 Ez egy bérház, és a földszinti lakásban... "játszódik", mielőtt még bárki bármilyen más pincére gondolt volna
*3 Magyarabbul átugrottam a küszöbön. Szóval nem ajtóstul ugrottam be
*4 A plüsscicám, ami 3éves korom óta megvan. Az Ő kérésére írtam bele a történetbe. ( XD ) Tényleg.

Mivel nincs annyi időm (mert igencsak elfoglalt személyiség vagyok ^^ ), nem tudom milyen gyakran frissítek. A kész történet egy az egyben (kisebb-nagyobb kihagyásokkal) a fejemben van, már csak papírra kéne vetnem. Vagyis gépre.

A történetben valós személyek is szerepelhetnek, az ő nevüket megváltoztattam (személyiségi jogok stb).
Ezen kívül feltűnhetnek egyéb ismerős alakok is, de mivel mindenre sor kerül, kiderül az is, hogy miért.

Hmm... Jelenleg más dolog nemigen jut az eszembe.

Ohh, igen! Dalvia

Ez az én világom. Nem akarok sokmindent elárulni (szinte spoiler :D ), minden kiderül a maga idejében.
Viszont nem szeretném, ha más is kopizná az ötletem.
Az összes íromány, amit eddig megalkottam (de nem tettem fel még) kb itt játszódhat, sőt, van egy fanfic, aminek ez lenne a folytatása (kicsit átvitt értelemben persze).
Azt hiszem majd lesz is egy utalás rá, de majd meg*ozom : )

És ez egy jó ötlet : )
* os résznél a bejegyzés aljára teszem a saját megjegyzéseimet gondolataimat.
*1 bla bla blaaa
*2 juj most éppen ezt és ezt csináltam
*3 közben beszélgettem valamivel, ezért 6x leírtam ugyanazt
*4 .......... -.-  .............
Valahogy így ^^

Majd ha még eszembe jut valami, azt hozzáírom :)

˙·٠•● вαкα gιяℓ ●•٠·˙

Rendszeres olvasók

About Me

Fotóm
.oOBaka_girlOo.
Tiffanya, Dalvia, 4es szektor
Igencsak sajátos felfogással rendelkezem. Azt hiszem, ha akarom, úgy formálhatom a Világot, ahogyan nekem megfelel. Ha hiszek benne, akkor bármit elérhetek az Életben. Ezért nem létezik akadály számomra. Nincs lehetetlen. - Dalvia, Fruzsina
Teljes profil megtekintése
Powered By Blogger
˙·٠•● вαкα gιяℓ ●•٠·˙. Üzemeltető: Blogger.